Pergetés

Balin:

A pergetésnek a legyes horgászattal szemben az a nagy elõnye, hogy a csalit tetszõleges távolságra - akár 40-50 m-re - juttathatjuk a balinok közé, feltéve, hogy a villantónak elég nagy a tömege. Könnyû, 5-15 g-os mûcsalikkal még egészen vékony, 0,20-as zsinórral sem mindig lehet a kellõ távolságot elérni. Hosszú dobásokhoz legalább 25-30 g-os vagy még ennél is nagyobb tömegû villantókra van szükség.

A pergetõkészség összeállításakor tehát a villantó tömegét és a dobás távolságát egyaránt figyelembe kell venni. Ez utóbbit növeli a hosszabb bot és a minél vékonyabb zsinór. Az 5-10 g-os villantókhoz megfelel a 9. táblázat 1. csoportjába tartozó, 2,60 m-nél rövidebb bot, 0,20-as zsinórral. A 15-30 g-os mûcsalikhoz azonban a 2. csoportba tartozó botok közül is a legalább 2,70 m hosszút válasszuk 0,25-ös vagy 0,30-as zsinórral. A leghosszabb dobásokhoz, a 30 g-on felüli mûcsalikhoz még ennél is erõsebb és hosszabb bot ajánlható. A zsinór vastagsága azonban ilyenkor se haladja meg a 0,30-as méretet. Elõnyös, ha a zsinór végére egy számmal vastagabb, 3-4 m hosszú elõtétzsinórt kötünk.

A balinozáshoz sajnálatosan nem váltak be azok a nagyméretû és nagy tömegû (30-40 g-os) ide-oda billegõ kanál és vese alakú villantók, amelyek más ragadozókhoz, például csukázáshoz és harcsázáshoz a legjobbak. Inkább a kis méretû, 30-70 mm hosszú villantókra vág rá a balin, amelyek minél inkább megközelítik a küsz egyenletes mozgását. Ezek a kis tömegû villantók többnyire csak külön ólomnehezékkel hajíthatók nagy távolságra, anélkül inkább csak partközeli pergetésre alkalmasak.

A külön ólomnehezéket legjobb a hal testébe beépíteni, de használhatunk excentrikus nehezéket is, akár halfej formájában, akár az elõkére függesztve, 400-600 mm-re a mûcsalitól. Az utóbbi megoldás, ha közeliek a dobások, nem okoz nehézséget. Ha azonban nagy távolságra hajítunk, gyakran elõfordul, hogy az ólomnehezék elõreszalad, s a hátracsapó villantó elakad a zsinegen. Jobb, ha az ólomnehezék a szerelék legvégén helyezkedik el.

A villantók színét illetõen óvakodjunk az erõsen tükrözõ, fényes felülelûektõl. Még borús idõben is jobban megfelelnek az opálos, tompább fényû mûcsalik.

A nyári hónapokban a víz felsõbb rétegében, télen a meder mély részein pergessünk, ott, ahol az apróhal-rajok csoportosulnak.

Ólmos-legyes szerelék.

Kesztner Zoltán nevéhez fûzõdik ennek a sajátos szereléknek a kialakítása, amely egyaránt használható felszíni és mélyvízi pergetéshez, s amelyre a balinon kívül rákaphat a csuka, a süllõ és a harcsa is. Elsõsorban mégis balinozó-felszerelés. A szerelék végére kötött hármas horoggal szerelt szivarólom teszi lehetõvé a "visszacsapódás" nélküli távdobásokat. Az elõkére kötött egy-két mûlégy révén pedig egy idõben többféle csalival csábíthatjuk kapásra a balint.

Ez a felszerelés az utóbbi évtizedekben kiállta a gyakorlat próbáját, és ma a balinozás legáltalánosabban használt, legeredményesebb módszere. Bebizonyosodott, hogy a balin a szivarólomra inkább rákap, mint bármilyen más villantóra, de elkapja a mûlegyet is, akár a víz alatt vontatjuk, akár a víz fölött táncoltatjuk.

Méretkorlátozás       40 cm

Tilalmi idõ      március 1. - április 30

Csuka:

A a csuka támadásai során elõnyben részesíti a forgolódó-vergõdõ, tehát a mozgásában korlátozott kishalat, mivel nem éppen „üldözõ" alkat, mint például a balin. A támolygó villantók fogósságát a csukának éppen ez a tulajdonsága teszi érthetõvé. A villantót sohase vontasuk gyorsan, hanem amennyire lassan csak lehet ahhoz, hogy a kívánt szintet a mûcsalival tartani tudjuk. A süllõzésnél már megismert módon, a vélt

csukatanyákat is legyezõ alakban horgásszuk le. Bedobásás után villantónkat „hulló falevélként" a kívánt mélységbe süllyeszthetjük. Hogy ez a manõver sikerüljön, az elsõ néhány próbadobás során meg kell ismertünk az aljnövényzet, illetve egyéb akadók elhelyezkedését. A késõbbiek során arra is rájövünk, milyen mélységben les a csuka. Mindezek megismerését feltételezve kezdjük meg a bevontatást. Ha a süllõzésnéi szükséges volt begyakorolnunk a változatos ütemû csali-mozgatást, fokozottabban áll ez a mohóisága ellenére nagyon is rafinált és lusta csukára. Ami számára gyanús, azt követí ugyan, érdeklõdik iránta, de a kívánt rávágás bizony elmarad. Tehát lassabban, kis kivárásokkal kell süllyeszteni a villantót, majd valamivel élénkebben vontatni, és így tovább. Ez a jó ütem. Sokszor azonban még e leírt „taktika" esetében is csak követi a csuka a kiszemelt prédát, aztán fordul egyet és egy nagy burványban lustán eltûnik.

Legendás villantók csukára: Abu Toby, Abu Atom, Heintz, Mepps, Orkla,

Pergetés wobblerrel

A csuka vízközt járó hal, ezért a keresésére elsõsorban az úszó helyzetbõl bevontatásra mérsékelten vagy közepesen mélyretörõ wobblereket használunk. Ezek a wobblerek általában elakadhatatlanok, legfeljebb a túlzottan felnövõ vízinövényzet foghatja meg õket, azt pedig az erõsebb csukázó zsineggel „kitermelhetjük". Ha megtaláltuk a csukák mélységi vonalát, legcélszerûbben a CDJ típusú wobblerrel tudjuk a krokodilpofájúakat elkapni. Nekem elsõsorbam a CDJ 11 változat mindenféle színben bejött (S, GFR, CLN, PRT, SSH). Ha mélyebb kõrézsûn vagy mederesésben sejtjük a ragadozót, jöhetnek a mélyjáratú SRW-9 SD, SR-7 S vagy a különféle FatRap wobblerek, illetve az állítható terelõlemezû ABU HI-LO-k. A csuka kapása egyébként a wobblereken, miként a támolygó és a körforgó villantókon is, általában éles ütés, s csak ritkán „felmosórongyszerû" ránehezedés, ami inkább a süllõre jellemzõ. Én általában, ellentétben a közvéleménnyel, nem használok drótelõkét csukapergetés közben. Szerintem akadályozza a megfelelõ mozgását a mûcsalinak. Nem mondom volt már rá példa, hogy így elvesztettem egy pár wobblert.

Általánosságban

A mûcsalik közül azok válnak he a legjobban, amelyek az álló- vagy lassan folydogáló vizekben mozgó apró halak színét és mozgását élethûen utánozzák. A jó csukázó mûcsalinak akkor is jól kell mûködnie, ha egészen lassan vontatjuk. A világos színûek közül csak a tompán fénylõ ezüstös színûek használhatók, de lehetõleg ezeket is tarkítsuk más színekkel. Általában a sárgás, zöldes, vöröses színûek a legjobbak, mert ezek a compóra, a sügérre, a kárászra, valamint a vörösszárnyú keszegre emlékeztetik a csukát.Akár partról, akár csónakból horgászunk, a horgászhelyet a legnagyobb óvatossággal közelítsük rneg. A felszerelést ne a vízparton állítsuk össze. Még a horgász vízre vetõdõ árnyéka is elriaszthatja a közelben lapuló csukát! Különösen a vízparton legyünk óvatosak. A víz nem mindenütt közelíthetõ meg. A nádas, a sûrû bokrok miatt sokszor csak néhány méteres nyílás vezet a vízig. A csuka gyakran néhány méternyire leselkedik a part szélétõl. Vigyázzunk, nehogy lépteink nyomán ropogjon a kavics. A kövezéseken is nagy gonddal kell ügyelni a zajtalan közlekedésre. Könnyen megbillenhet egy-egy kõ s az egymáshoz verõdõ kövek zaja minden halat elriaszt a környékrõl. Lehetõleg gumitalpú cipõben pergessünk, a késõ õszi hónapokban gumicsizmában. A csónakban is kerüljünk el minden felesleges zajt. Ne dobogjunk, az evezõk ne verõdjenek a csónakhoz, lehorgonyzáskor ne rögzítsük a karókat túlzott lendülettel a vízfenékhez, nehogy az okozott robaj a vízre is átterjedjen. Fontos szempont a mûcsali helyes kiválasztása is. Olyan vízen, ahol ritkán pergetnek, a csuka szinte válogatás nélkül rávág bármilyen villantóra, amelyet elhúznak elõtte. Ahol azonban sokan próbálkoznak, elõfordul, hogy csak egy bizonyos típusra van kapás. Ha tehát egy jó csukás vízen eredménytelen a pergetés, nem biztos, hogy nincs csuka a környéken. Lehet, hogy a villantó nem megfelelõ. Ezért a mûcsalit cserélgetni kell. Ha mûcsalikészletünk csõdöt mond, próbálkozzunk propellerrel pergetett kishallal. Ha ez sem jár eredménnyel, más módszerre kell áttérni.

Horgászhely sokféIe van. Járjunk végig pergetõkészségünkkel néhány tipikus csukázóhelyet, s tekintsük át, hogy a különbözõ helyeken milyen sorrendben, milyen dobásokkal érdemes végigtapogatni a jónak ígérkezõ helyeket.

Méretkorlátozás       40 cm

Tilalmi idõ      február 15.-március 31.

Harcsa:

A harcsa nemcsak az eleven, mozgó vagy élettelen csalihalra kap, hanem rávág a jól vezetett mûcsalira, feltéve, hogy megfelelõ helyen és idõpontban kínáljuk fel neki. Vannak idõszakok, amikor a harcsa nappal is mozgásban van, sõt néha a déli órákban figyelhetjük meg hömpölygését. Bebizonyosodott, hogy a mozgásban levõ harcsa a nappali órákban rávág a villantóra, sõt néha még a rejtekhelyén pihenõ is támadásra ingerelhetõ.

A mûcsalinak nincs sem szaga, sem íze. Nyilvánvaló, hogy a jól vezetett mûcsali az általa keltett rezgésekkel vonja magára a harcsa figyelmét és ingerli támadásra. Ezt az is megerõsíti, hogy pergetéssel a legjobb eredményeket a nagyobb, ide-oda billegõ mozgást végzõ, valamint a "körforgó" villantókkal érik el, tehát azokkal, amelyek erõs rezgést idéznek elõ a vízben.

A pergetõkészség összeállításakor nemcsak a terepviszonyokra kell figyelemmel lenni, hanem arra is, hogy nem mindenütt elegendõ a 30 m körüli dobótávolság. Gyakran még az 50 m is kevés. Peremfutó orsóval messzire dobni csak vékony zsinórral lehet. Pergetéskor a sok dobás, a nagyobb halak fárasztása közben a sodratok képzõdése az elforgatható dobú peremfutó orsón annyira megviseli a vékony zsineget, hogy gyakori a zsinegszakadás, mielõtt szákolhatnánk.

Ezért a harcsára való pergetéshez a 2,55-2,70 m hosszú, 50-100 g dobótömeggel terhelhetõ bot ajánlható, legalább 0,35-ös, de inkább 0,40-es zsinórral és nagy terhelést bíró peremfutó orsóval. Gyengébb felszereléssel, pl. egy 2,40 m-es bottal és 0,30-0,35-ös zsinórral csak teljesen nyílt terepen ajánlatos harcsára pergetni, decsak akkor, ha a zsinór végére kb. 4 m hosszú, egy számmal vastagabb zsinórt kötünk, s a zsineget a horgászat folyamán többször - de legalább minden nagyobb halfárasztása után szakítópróbának vetjük alá. Minél vékonyabb a zsinór, annál jobban ügyeljünk a forgókapcsok épségre, jó pörgésére. A villantók is lehetõleg legyenek excentrikusak. Ha kicsi a mûcsali tömege, akasszunk az elõkére excentrikus ólmot, amely mérsékli a zsinór sodródását.

Mûcsalira április közepétõl szeptember végéig kap a harcsa, feltéve, hogy a víz elég tiszta; zavaros vízben ne számítsunk kapásra. Pergetéshez legjobbak a kora hajnali és reggeli órák. De a ruganyok mögött keletkezõ örvényben, az erõmûvek alatti kavargó vizeken a harcsák néha a déli órákban is feljönnek a víz színére: hömpölygésük, rablásuk elárulja jelenlétüket. Ilyenkor egy pillanatot se vesztegessünk, mert a víz színén rabló harcsa biztosan rávág a villantóra. Közvetlenül a víz színe alatt vezessük a mûcsalit. Egyébként inkább a fenék közelében vagy a víz alsó harmadában számíthatunk kapásra a jó harcsás helyeken, még olyankor is, amikor egyáltalán nem látunk rablást.

A kapás többnyire nem erõs rávágásként, hanem ránehezedés formájában jelentkezik. Ilyenkor azonnal vágjunk be!

Süllő:

Nézzük a villantózást, a twisterezést és a wobblerezést. A körforgó és támolygó villantókkal való pergetõ módszer lényege: a vízben vonuló kishalat utánzó mûcsalival, annak állandó kihajításával és bevontatásával, igyekszünk rávágásra bírni a ragadozó halat, esetünkben a süllõt. E mûveletek sora szüntelen mozgást kíván, ezért valódi sportteljesítmény. Mivel kevés menetfelszerelést igényel, nagy területek átfésülését teszi lehetõvé, - miközben mi keressük a halat, nem pedig fordítva.

A villantót oldalról vagy fej feletti dobással, kisebb távolságra, kar alatti dobással, úgynevezett pöccintéssel vetjük be. A pontos dobás érdekében sokat kell gyakorolni, fõleg ha „látott" rablásra szeretnénk célozni. Egyebekben a ragadozó vélt helyére dobunk, mégpedig legyezõszerûen pásztázva be egy adott területet. Partról vagy csónakból egyaránt eredményesen pergethetünik, ha óvatosak vagyunik. Azt már mondtam, hogy a süllõzés nem társasjáték, hát a pergetés pláne nem az! Elég egy követ vízbe rúgni vagy a csónakban dobbantani, és már mehetünk is arrébb. A bedobást követõen a villantó vezetését elõbb a víz felszíne közelében ajánlatos megkezdeni. Ha próbálkozásaink eredménytelenek, egyre mélyebb rétegeket horgásszuk meg. A villantó vontatási mélységét egyebek között a bot megfelelõ szinten való tartásával is szabályozhatjuk. Felemelt botvéggel a felszínközeli vízrétegben vontathatjuk villantónikat. Ha a mélyebb rétegekben szeretnénk pergetni, akkor egyre lejjebb engedjük a botvéget. Természetesen a szinttartásnak vannak egyéb lehetõségei is, például, ha nehezebb villantót kapcsolunk fel vagy ha lassabban, illetve gyorsabb ütemben tekerjük peremorsónik iarját. A botvég emelgetésével és

süllyesztgetésével, illetve a peremorsó hajtókarjának váltakozó ütemû tekerésével élethûbbé tehetjük mûcsalink mozgását. Aikadálymentes terepen ne is nagyon keressük a süllõt, sõt, kifejezetten keresni kell az aiadókat az eredményesség érdeikében, mégha azt egy-két villantónk is bánja.

Felmerülhet annak a kérdése, hogy a körforgókat avagy a támolygó villantókat részesítsük elõnyben. Válaszom: mind a két típust ki kell próbálni, majd a süllõ döntésre viszi a dolgot. Mégis, ha a csukázásra inkább a támolygókat lehetne ajánlani, a süllõre talán fogósabbak a körforgó villantók. További kérdés, hogy a fényesen csillogó vagy a mattként szerénykedõ villantókat részesítsük-e elõnyben. Nagyon fontos kérdés! Erõs napfényben, tiszta, áttetszõ vízben kerüljük a fényes villantók használatát, mert riasztóan hatnak. Ilyenkor a kevésbé csillogó illetve kifejezetten a matt mûcsalikat vessük be. Az opálos, zavarosodó vízben, vagy borult, ködös idõben, és szürkületben felkínálhatjuk a legfényesebbre varázsolt kanalainkat is. A fényesítést, polírozást komolyan gondoltam. Van is mindig nálam fémtisztító paszta, meg valami rongy, amivel

kellõ fényt varázsolhatok a megzöldült rezekre. A süllõ kapása ritikán éles rávágás, inkább csak a körforgó villantókra -általában akadásszerû ránehezedés. Akár ez, akár az, azonnal be kell vágnunk, s aztán vagy megindul, ha hal van rajta, - vagy rázhatjuk a medret. Ha elakadtunk, a kövek közül általában simán ki tudjuk ügyeskedni villantónikat, óvatos pöccintgetésekkel, de még fában sem reménytelen a helyzetünk. Jó nagy hasat kell adni a zsinórnak, s éles, rövid pöccintésekkel, majd azt követõen azonnali igen rövid emeléssel próbálkozhatunk. Szerencsésebb esetben, - ha nem be akadtunk valamibe - a sikeres bevágást követõen megkezdõdhet horgászatunk igazi gyönyörûsége, a nemes ellenfél kifárasztása. A süllõ az akasztás pillanatában azonnal fejjel lefelé igyekszik fordulni, és valami akadóba menekül. Ezt a jellegzetes, szakaszos húzások jelzik. Ha ez nem sikerül neki, csaknem biztos, hogy mi nyertünk, - hacsak nem valami termetes példányról van szó. A kisebb süllõ viszonylag könnyedén feltornázható a mélybõl, s ha egyszer megpipáltattuk, meg is adja magát.

Twisterezés, streamerezés:

Szándékosan hagytam el a „pergetés" szócskát, mert e mûfaj szinte teljesen eltér a klasszikus pergetéstõl. Talán inkább a tapogatáshoz áll a legközelebb. Végül nem is a „besorolása" az érdekes, hanem a fogóssága. Ez az igazi lényeg! Mindkét mûcsalitípus jellemzõje, hogy a horogszár vége ólomfejjel egészül ki, amellyel az önsúlyukat adják meg a gyártó cégeik. A twisterek további tartozéka még az elasztikus mûanyagfarok, ami lehet egyágú vagy kétágú (az utóbbi az úgynevezett békaalak, míg az elõbbi inkább halformára emlékeztet). A streamerek (hallegyeik) halivadékra emléikeztetõ, különféle halakat utánzó, nagyméretû speciális légykötésben folytatódnak. Mûködtetésüket illetõen a twisterek és streamerek szinte azonosak, ezért a továbbiakban mindkét mucsalitípus akciójával együtt célszerû foglalkozni. A hallegyekrõl még annyit, hogy igen jelentõs szerepük van a téli horgászatban is. Egyébként mindikét mûcsali az USA-ból származik, ahol igen eredményesen használják a sügérfélék, különösen pedig a fekete sügér horgászatára.

Twisterezés és streamerezés akciója.

A kiválasztott mûcsalinak életet kell adni, hogy fogós legyen. Ennek technikája: bedobás a süllõtanyára, megvárjuk míg a mûcsali feneket ér, majd lassan, egyfolytában emeljük egy jó méternyit, ezután botunkkal kivárunk, amíg a mûcsali, kényszerpályáján

haladva, ismét fenéket nem ér. Ezt a mozgássorozatot mindaddig ismételjük, amíg a mûcsali elénk nem érkezik, amit zsinórunk függõleges helyzete egyértelmûen jelez. Törekedni kell a lassú de folyamatos emelésre és a süllyedésig való kitartásra mert csak ebben az esetben lebeg a twister farka, illetve csak ekkor bukdácsol a hallégy úgy,hogy felkeltse a közelben ölálkodó süllõ figyelmét. Erõsebb folyásban nehezebb, akár 15 grammos twistert is felakaszthatunk , sekélyebb áramlásban viszont könnyebb mûcsalit kell használni. Ennél az akciónál célszerû legyezõalakban átfésülni a terepet, ami csónakból könnyebb. Az elakadt készség kiszabadítására egyébként a fentebb már megismert manõvereket alánlom. Van azonban még egy lehetoség. A fõzsinórra huzalólomból „koszorút" fonunk, s egy jó erõs segédzsinórral leküldjük azt a mélybe, hogy kikoppinthassa a fába vagy köbe szorult „férget", - Mindezzel összefüggésben ajánlom, hogyha leirt módon nincs kapásunk, próbálkozzunk meg a hagyományos tapogatás mozdulataival is. A kapás twisterezésnél és streamerezésnél is inkább

rávágásszerû, mint ránehezedés. Tapasztalatból javaslom, ne reflexszerûen vágjunk be, várjunk ki 1-2 másodpercet, különben a táplálékszerûen lágy mûanyagot befaló süllõ szájába beleszakad a farok, de a horog kívül marad.

Wobblerezés

Az úszó helyzetbõl bevontatásra mérsékelten merülõ egytestû süllözõ wobbler fogóssága nagy frekvenciájú remegésének köszönhetõ. Külön ólmozás nélkül azonban csak sötétszürkülettõl válik süllõ-falattá. Javasolt bevontatási intenzitása változatosan mérsékelt legyen. A kapás az elakadásszerûségnél kissé éllénkebb ránehezedés, amelynek észlelésekor viszont már reflexszeruen kell bevágni, akár többször is, hogy jól üljön a horog a süllõ csontos, kemény pofájában, E wobblertípusok mérsékelt merülésük következtében szinte sohasem találkoznak akadóval, így életfogytig tartó darabjai kelléktárunknak.

-- A merülésbõl bevontatásra mérsékelten mélyre törõ CD jelzésû wobblerek igen hasznosak a napközbeni süllõzés során, mivel merülõ jellegüknél fogva a kívánt mélységben, tehát a süllõ fenékközeli tartózkodási helye fölött kezdik meg akciójukat.

Óvatosan kell ezeket bevontatni! Kezdõknek nem ajánlom ezt a típust, mert nagyon leakadós. Itt a kapás jellege azonos az elõbbi esettel. - A süllõzésre alkalmas színkombinációjú kétrészes, úszásból bevontatásra mérsékelten mélyre törõ wobblerekkel napszálltától a hajnali derengésig érdemes horgászni. Nagyon óvatosan, lassú ütemben kell bevontatni ezeket is. Kiváló rezgéskeltésük folytán igen fogósak. Elakadhatatlanok. A támadó süllõ oly vehemensen veti rá magát, hogy szinte meglepi a

gyanútlan horgászt, és míre bevágna, - a süllõ már saját magát akasztotta meg. Összetett rezgéskeltése folytán (kétrészes!) napközben is szívesen használom.

Ilyenkor azonban 1,5 méterre ütköztetve, külön 70-80 cm hosszú elõkére kötött, kellõ mértékû huzalólommal leküldöm a mély, padmalyos mederbe sülõt fogni. Tapogatásszerû, tehát szakaszos bevontatással, de akár letett bottal is várhatom - például egy J-9 S wobblerrel - eképpen a fogast, ha elég húzós ahhoz a viz, vagy a wobblert kellõen mûködésbe hozza. Uszó wobblerrel egyébként, kis dobássál is, hosszü partoldalt fésülhetünk át, ha a víz sodrával elengedjük, amíg zsinórral bírjuk. Ezután megkezdõdhet a „távbevontatás". A CDJ jelzésû wobblerek jellemzõje, hogy merülésbõl bevontatásra, a kissé ferde L alakú terelõlemezük folytán, alig süllyedõ szinten lehet velük a kívánt mélységet meghorgászni. Használatuknak különösen az éjszakai órákban van jelentõsége, amikor a süllõ váltakozó szinten támad, tehát be kell cserkészni. Erre

kiválóan alkalmas darabok a CDJ-9 GFR és a CDJ-9 SFC. A CDJ típusokkal az elakadás veszélye csak akkor fenyeget, ha kiálló faágak vagy más meredezõ akadók között wobblerezünk. Akkor bizony hamar elvész a 2000-3000 forint körüli érték, habár az ólomkoszorús-segédzsinóros kiszabadítási manõverrel itt is lehetnek esélyeink. Ennél az akciónál egyébként a kapás erõteljes rávágásként jelentkezik, s há a bevágást követõen felvisít orsónk fékje, joggal gyaníthatjuk, hogy harcsa viccelt meg bennünket, - imádják ugyanis a GRF-eket !

A Shad-Rap wobblerek SR típusai az igazán mély vízben való süllõzés mûcsalijai. A Rapala-cég javaslata szerint akár lassan, akár pedig gyorsabb ütemben, eredményesen vontathatjuk be, fénékközelbe érve azonban idõrõl-idõre szabadjára kell engedni, hogy

úszó tulajdonsága folytán kissé felemelkedhessen. Azután folytatódhat a további bevontatás, elengedés, - és így tovább. A kapás általában erõteljes rávágás lesz. Kisebb változataival, így az SR-5 SD-vel, kõrézsûk nem túl mély vizét horgászhatjuk le, - egészen a sötétszürkületig. Akkor azonban át kell adnunk a terepet az SSR jelzésû Shad-Rap wobblereknek, CW színösszetételben, -amelyek bevontatásra mérsékelten mélyre törõek. A Fat-Rap wobblerek lényegüket tekintve ugyanúgy mûködnek, mint a Shad-Rapok. Kicsiny méretük és köpcösségük ellenére azonban jóval nagyobb a dobótömegük. Ezekbõl az 5 cm-es 11 g, a 7 cm-es 14 g, míg a hasonló méretû Shad-Rap-oké csak 8 g, illetve 9 g tömegû mindössze. Az SFR Fat-Rap wobblerek merülnek bevontatásra a legcsekélyebb mértékben, tehát akkor lehet szerepük a süllõhorgászatban, amikor„ látott hallá"válik a felszínen garázdálkodó tüskéshátú ragadozó. Bármilyen bevontatási ütem mellett igen fogós mûcsalik!