Európában valamennyi édesvízben megtalálható, Angliától egészen Oroszország keleti részéig. Egyaránt megtalálja életfeltételeit úgy a mély, hideg vízû nagyobb tavakban (Írország, svájc, Skandináv országok), mint az alig pár négyzetméteres gyorsan felmelegedõ tavacskákban, kubikgödrökben. Rendkívûl jól alkalmazkodó halfajta.

Európán kívül számos rokona él az Egyesült Államokban és Kanadában. Az egyik ilyen csukafajta a muskie, amely nagyobbra nõ meg mint európai rokona, testalkata hasonlít, viszont színezete eltér attól. Ugyancsak a tengerentúlon él a lánccsuka amely ugyan kisebbre nõ meg mint a muskie, de jobban hasonlít színezetében az európai csukára. Nevét az oldalán látható láncszerű mintázat után kapta.

Folyókban a lassúb folyású részeket kedveli, a kishalrajokat követi. Elõszeretettel áll be kõgátak, sarkantyúk, partbiztosító kõrézsûk mellé. Tavakban keresi a vízinövényes részeket, sokszor annyira befészkeli magát közéjük, hogy csak a feje látszik ki. Nádi tisztások mellett, tuskósokban is elõfordul. Stégek, horgászállások árnyékában is szívesen húzza meg magát. Bányatavakban, ahol nem nagyon van növényzet, a meder egyenetlenségei nyújtanak megfelelõ leshelyet neki. Mindig fedezéket keres magának, ahonnan elõront zsákmányára, amelyet egyetlen nekirugaszkodással ragad meg.

Testének felépítése annyira jellegzetes, hogy más halunkkal össze sem lehet téveszteni. Teste torpedó alakú, bõre erõsen nyálkás és síkos, pikkelyei aprók, erõsen bõrbenõttek. Szinezete az oldalán csukaszürke, kissé sárgás árnyalattal, hasa piszkosfehér. Úszói nagyok fejlettek, farokúszója nagyméretû, az elrugaszkodásra alkalmas. Hátuszója a teszt utolsó harmadában helyezkedik el, a farokalatti úszóval egy vonalban, ezek a vízben való kormányzást segítik. A csuka kezdõsebessége zsákmányoláskor, kb. 30-50 km/h. Páratlan úszóinak színe téglavörös. Feje kacsacsõrszerûen megnyúlt, szeme nagy, látása kítûnõ. Zsákmányszerzésben ennek az érzékszervének legnagyobb a szerepe (adatok szerint fejlett a színlátása). Szája nagy és csontos, benne kb. 600 tûhegyes fog található. Az alsó álkapcsán helyezkednek el az úgynevezett kapófogak, amelyek nagyobbra nõttek a többinél. Felsõ álkapcsán az ugyancsak tûhegyes, kefefogazat helyezkedik el. A fogak állandóan pótlódnak, tehát ha egy fogat elveszít, nõ helyette egy másik (preparált csukatrófeákon nagyon jól meg lehet figyelni).

Az egyik legkorábban ívó halunk, ívása sokszor már a jég alatt is elkezdõdik, ami február-március hónapra tehetõ (a horgászszövetség emiatt megváltoztatta a fogásának tilalmi idejét február 15-tel kezdõdõen, mivel sok ikrás csukát fogtak ki ebben az idõszakban). Rendszerint a part menti sekély, felmelegedõ vízben rakja le nagyméretû ikráit, amelyek néhány nap múlva kelnek ki. A csukalárva elsõ napjaiban a szikzacskóból táplálkozik. A szikzacskó felszívódása után táplálékát zömmel apró rákok képzik. Néhány centis korában tér át az igazi ragadozó életmódra. Növekedése apróhalban gazdag vízterületen gyors, kb. harmadik év végére eléri a 40 cm-es testhosszúságot. Maximális testsúlya 30 kg lehet, ezt fõleg hideg vízû mély tavakban éri el.

Miután áttér a ragadozó életmódra, étlapján nagyszámban halak szerepelnek. Elõszeretettel fogyasztja a sárgásabb tónusú halakat (kárász, compó), valamint az élénk színû halakat, pl. vörösszárnyú keszeg. Megfogja a szúrós hátúszójú sügért is. Érdemes kipróbálni csaliként az akváriumban tartott aranyhalat, élénkpiros színével felhívja magára a ragadozó figyelmét, s ráront mint a bika a vörös posztóra. A csuka idõsebb korában jelentõs kárt tehet a tógazdasági pontyállonányban. Elõfordul, hogy halakon kívûl elkapja a békát, vízbe pottyant egeret, pockot. Nagyobb példányai a vízen úszó madarakat is lehúzhatják. A csukára mint vizeink tigrisére fokozottan jellemzõ a kannibalizmus, ami annyit jelent, hogy az állomány sûrûségébõl adódóan felfalhatják egymást, egy csuka nálánál alig kisebb fajtestvérét is képes elnyelni.

Hol keressük? A csuka valamennyi édesvízünkben megtalálható, kivételt képez talán a hegyvidéki patakok hûvös vize, itt ugyanis nem találja meg életfeltételeit. Élõhelyén mindig szüksége van valamilyen fedezékre, búvóhelyre, innen támad lesbõl, egyetlen gyors ugrással támad áldozatára. Folyóvizeken kedveli a növénnyel sûrûn benõtt partmenti részeket, ahol nincs növényzet, ott szívesen báll a meder egyenetlenségeibe, vagy a partbiztosító kõrézsû mellé. Állóvizeken a vizet övezõ nádfal illetve a hínáros részek nyújtanak megfelelõ fedezéket a csukának. Ahol a vízben él vízitök vagy tündérrózsa, annak a levelei alatt is szívesen tanyázik, továbbá vízbe dõlt tartásokon is megtalálja a búvóhelyét. Mindig lesbõl támad, s mindig beáll a rejtekhelyére, kivételt képez az mikor a víz hõmérséklete csökken, és a táplálékállatok a mélyebb vizekre húzódnak. Ilyenkor a csuka korgó gyomorral követi õket, nincs megszokott leshelye, vándorol. Télen is táplálkozik, így a lék alól is kitûnõen horgászható. Fontos szabályok - Folyóvíz jegén ne horgásszunk, állóvízi jégpáncélra is csak akkor merészkedjünk, ha a jég vastagsága eléri a 10 cm-t, és a teteje nem olvadt felülete egyenletes. Nem érdemes rámenni a nádfal közeli, illetve olyan területre ahol sok buborék van a jégbe fagyva. Amennyiben a jég nem mozog (a hangjáról lehet tudni ha mozgásban van, a Balatonon úgy mondják: rian) akkor a legbiztonságosabb.

- Horgászati szempontból mindig olyan területre vessük be horgainkat, ahol csukarablást látunk. Érdemes mérlegelni, hogy a szereléket veszítjük el, vagy nem lesz egy kapásunk sem, ezért egy tanács: bátran dobjunk a vízinövényzet közvetlen közelébe, mert ott van a legnagyobb esély a kapásra.

A csuka legfontosabb érzékszerveinek egyike a szeme, így ebbõl kitûnik hogy nappali ragadozó. Elõfordul ugyan olya eset is mikor a sötétedés után, a harcsának szánt csalira rabol, de ez elenyészõ. érdemes naplót vezetni a vérbeli csukahorgászoknak, hogy a hal a nap melyik órájában kapott a horogra. Sokéves tapasztalat szerint elmondható, hogy a hidegebb hónapokban a csukakapások a nap déli óráira tehetõ, ha jégen horgászunk nem is érdemes de. 10 óránál elõbb kimenni, és du. 14 óránál tovább maradni. A nyári hónapokban viszont egészen más a helyzet, itt ugyanis a kifogott csukák zömmel a hajnali, reggeli és a késõ délutáni órákban kerülnek horogra. Nem lehet pontos idõpontot meghatározni, mivel nem tudni, hogy épp a közelben lapuló csuka mikor éhezik meg. Az idõjárás is befolyásolja a csuka kapókedvét, borús, esõs idõben egész nap kapásra bírható, sõt ilyenkor kedvezõ egy kis szél is. Az erõs szelet és a záporesõt a csuka takarásban vészeli át. Napsütéses idõben, fõleg nyáron, csak a kora reggeli és a késõ esti órákban táplálkozik. A vízállás változásaira is reagál, áradás elõtt pezsdüléskor fokozódik a kapókedve, az ár levonulása után visszahúzódik mélyebb vizekbe. Ilyenkor csak pergetve lehet megfogni. Az áradás közben a partszélen tartózkodik, a kishalakat követi.

Csukára úszós, pergetõs, könnyített fenekezõs, illetve ma már eléggé elterjedt módszerrel: mártogatva is horgászhatunk. Mivel Magyarországon nem tilos az élõhallal való horgászat ezért az úszós módszer a legnépszerûbb, sõt egyes vizeken ahol nagymértékben felszaporodott a növényzet ott csak ez a módszer a legcélravezetõbb.

Az úszós horgászmódszert is alkalmazhatjuk többféleképpen. Ahol sûrû a vízinövényzet, ott a lefenekezett szereléket használjuk. Az úszót a zsinóron olyan távolságban kell beállítani az ólomtól, hogy bedobáskor a súly a fenékre süllyedjen, ezáltal a szerelékünket egy helyben tartja, így a kishal nem tud begyalogolni a vízinövényzetbe. Fontos szempont a vízméllység ismerete, mivel az úszónak két feladata van: a kapás jelzése, a kishal felemelése a fenék közelébõl, ezt csak úgy érhetjük el, ha a horgászat megkezdése elõtt jól beállítjuk az eresztéket.

A másik fajta úszózás a szabadon úsztatott szerelék, ahol a csalihal szabadon úszhat, az ólmot közvetlenül a drótelõke elé tesszük. Akadálymentes vízterületen alkalmazzuk. Ott ahol a csukák a parttól távol rabolnak, használhatunk "vitorlás" úszót,azaz az úszó szárára egy téglalap alakú mûanyag lapot kell felerõsíteni. Ez a praktika csak szélben hatásos, méghozzá hátszélben, ugyanis a szél sodorja megfelelõ helyre a szereléket. Észak-Európában a "lufis"csukázást is használják, ott egy felfújt léggöbbel sodortatják a csalit. Amikor kapás van a léggömböt légpuskával lelövik, így a zsinór futhat szabadon.

Csukázásnál az úszó legyen egy kicsit nagyobb terhelhetõségû, kissé testesebb, hogy a csalihal mozgását ellensúlyozza. Használjunk drótelõkét. Egyes horgászok elõszeretettel alkalmazzák azt a módszert, hogy több (3-4 szál) kb. 0.20 mm-es zsinórt összefognak, és arra kötik fel a horgot, így a vékony zsinór odasimul a fogak mellé és nem mozog a csuka szájában. Nem mindig célravezetõ módszer, fõleg nagyobb csukák esetén. Újabban megjelentek az ûrtechnikában használatos kevlar szálból készült elõkék. Rendkívül nagy teherbíróképességgel bírnak, mivel több elemi szálból fonják össze. Mellettük szól még az az érv is, hogy hajlékonyak, lágyak, és így kevésbé akadályozzák a horogra tûzött kishalat a mozgásban. A csukára való pergetés talán az egyik legsportosabb horgászmódszer, mert a halat meg kell keresni. Nyugat-Európában megelõz mindenféle horgászmódszert, és melesleg eredményes is (Németországban tilos élõhallal horgászni).

A csukának rendkívül kifinomultak az érzékszervei, a mozgásérzékelõ szervei rendkívül fejlettek, ezért érzékeli a vízben olyan jól a legminimálisabb rezgést is. A pergetés technikája a következõ: a villantót bedobás után szinte rásiklatjuk a vízre, (a kemény vízbecsapódást mindenképpen kerüljük el,) majd hagyjuk egy kicsit hulló falevél módjára merülni. A bevontatás csak kb. a fenék felett fél méterrel kezdjük meg, és nem egyenletes tempóban, hanem néha meg meg állva, hol gyorsan, hol lassan vontatva. A bot hegyének emelésével, süllyesztésével is életet tudunk lehelni a "vasba". A twisterezés is eredményt hozhat, itt feltétlenül engedjük le a mûcsalit a fenékre, és onnan a fenéken táncoltatva kell vezetni. A woblerek napjainkban eléggé elterjedtek, így ezekkel a mûcsalikkal is eredményesen horgászhatunk csukára. Itt is törekedni kell a nem egyenletes vezetésre, mivel a mûhalunk csak egy darab fa, a horgásznak kell életre keltenie.
Csukázhatunk még fenekezõ módszerrel is, az ólom és a horogelõke közé érdemes beiktatni egy parafadugót, vagy styropor hab darabkát, ami egy kicsit megemeli a fenékrõl a csalihalat, így azt hamarabb észreveszi a ragadozó. Fõleg élettelen hallal való horgászat során fontos.

Két szempotot kell figyelembe venni a felszerelés kiválsztásakor: mennyire akadályos a vízterület ahol horgászunk, illetve, hogy milyen évszakban horgászunk.

Úszós csukázásnál a bot legyen közép parabola akciójú, semmi esetre sem spiccakciós, mivel az elsõ dobásnál könnyen lerepülhet a csalihal a horogról, hossza 3-3,6 m, dobósúlya 70-100 g. Nehéz, akadós terepen akár 80-150 g dobósúlyút is választhatunk.

Az orsó legalább 50-es kapacitású legyen, a zsinór 0.30-as,0.50-es. A horgot mindig élezzük meg kellõen, hiszen ez a biztos akadás egyik feltétele.

Arról, hogy egyágú vagy háromágú horgot használjunk, megoszlanak a vélemények. A háromágúnál biztosabb az akadás, de annak a valószínûsége is nagyobb, hogy kiemeléskor a hálóba akad a horog szabadon maradt ágai közül egy, és a legkritikusabb pillanatban rázza le a hal magát a horogról (micsoda bosszúság, velem már történt meg ilyen).

A pergetõbot viszont legyen spiccakciós, hossza 2,40-3,00 m, dobósúlya a tereptõl függõen 20-40 gr vagy 50-100 gr legyen. Az orsó legalább háromcsapágyas, kúpos dobkiképzésû legyen, jó ha a zsinórvezetõ görgõ is csapágyazott, így kevéssé csavarodik a zsinór.

A zsinórvastagság 0.20 - 0,35 mm lehet, de csak jóminõségû zsinórt használjunk. Erre a célra a legmegfelelõbb a lágy, sima felületû, kopásálló zsinór. Pergetéskor a mûcsali elé feltétlenük kössünk fel drótelõkét, vagy kevlár elõkét, mert ennek hiányában gyakran mondhatunk búcsút kedvenc villantóinknak. A woblerek mozgását akadályozzák a drótból készült elõkék, merevek, sprõdek, ezért itt csak és kizárólag kevlart használjunk.

A fenekezõ horgászatnál a felszerelés megegyezik az úszós módszernél említettekkel, csupán annyiban különbözik, hogy a bot kiválasztásánál a hosszúság nem olyan mérvadó. Dobósúly tekintetében alkalmazhatunk kicsit nagyobb teherbírású horgászbotot.

Csukára horgászhatunk élõ, illetve élettelen hallal, valamint a mûcsalik számtalan változatával. Az élõ hallal való horgászat során a kishal méretét figyelembe kell venni mindenképpen, az ideális csukázó csalihal mérete 8-15 cm között mozog. Ekkora halat még biztonságosan, leszakadás nélkül kihajíthatunk. Ennél nagyobb csalihalat csak indokolt esetben használjunk, ott ahol kapitális csukák kapása várható.

A kishal színezete döntõen befolyásolja az eredményességünket, a csuka elsõsorban a sötétebb tónusú csalihalakat részesíti elõnyben (kárász, compó, jász, vörösszárnyúkeszeg), illetve azokat amelyek intenzíven mozognak a horgon (sokszor a kárász nem válik be, mert fenékre letéve gyakran lustán elfekszik és nem hívja fel a ragadozó figyelmét). A sneci is bevált csalihal ínséges idõkben, gyakran ez a halacska hozza meg a legjobb eredményt. Élénkebb színezetû halakra is elõszeretettel ront rá vizeink tigrise, akinek módja van rá próbálja ki az élénkpiros aranyhalat, nem fog csalódni, ugyanis a csukák kíváncsi természetûek, elõszeretettel érdeklõdnek az élénkebb színû csalik iránt. Még egyszer hangsúlyoznám, Nyugat-Európa egyes országaiban az álatvédõk heves tiltakozása végett betiltották az élõhalas horgászatot. Az élettelen csalihallal való horgászat esetén mindig igyekezzük úgy kiválasztani eszközünket, hogy méretre megfelelõ legyen. Érdemes injekcióstûvel levegõt fecskendezi az élettelen csaliha testüregébe, igy elérjük, hogy lebeg a vízközt. A csalihal fajtájáról megoszlanak a vélemények, van aki például tengeri hallal próbálkozik. Fekete István az Alcsiszigeti Holt-Tiszán például fagyasztott heringet tûz a horogra, mivel tapasztalta, hogy a csukáknak rendkívül jó a szaglásuk. A hering húsa nagyon laza ezért érdemes vékony damillal egyszer átkötni, hogy tartson a horgon.

Mûcsalik terén ma már széles a választék: támolygó kanál, körforgó villantó, twister, különféle gumihalak, woblerek színes választékát kínálják a kereskedõk. A támolygó villantók közül a széles kanálformájúak a legmegfelelõbbek (Heinz- kanál, DAM-Effzet), körforgó villantók közül a nagyobb méretûeket válasszuk (Mepps Aglia Long 5, Mepps Gigant Killer). Színezetük tekintetében csak annyit, hogy zavaros, tisztuló vízben, illetve borús idõben, kissé csillógóbbakat, napsütéses idõben, tiszta vízben, egész sötét rézkanalakat használjunk.

Twisterek közül a világosabb színüekkel próbálkozzunk, az ólomfej színe lehet fekete, illetve piros, a twisterfarok citromsárga vagy fehér. Újabban elõszeretettel használatosak a gumihalak, fõleg nagyobb példányaival lehet kapásra bírni a kapitális csukákat. A woblerek közül a vizekben elõforduló halakhoz hasonló mintázatút válasszunk (J-9-S, J-9-P, SSR-9-S, SSR-7-CW).

A csuka kapása rendkívül heves, pergetéskor gyakran hatalmasat ránt a boton. Az úszós horgászatnál rendkívül jól meg lehet figyelni, ahogy a csuka beforgatja a kishalat a szájába, amit rendszerint derékon kap el, és a beforgatás után fej felõl nyeli el. Fárasztása rendkívüli élmény, a csuka nem kitartó harcos, viszont látványos tornamutatványokat tud produkálni a horgon. Ez ugyan szép és látványos, de ugyanakkor ilyenkor szokott lemaradni a horogról a legtöbb megakasztott hal.

A fárasztásnál semmi esetre se erõltessük, csak és kizárólag akkor, ha valamilyen akadály felé tart. Számtalanszor elõfordult már, hogy a csuka az akadó felé tartott, és a horgász az akadó irányába kezdte húzni, mire a hal megfordult a nyílt víz felé. Ilyen is van. Nem szabad a vízfelszínre kényszeríteni, mert ilyenkor szokta kirázni a horgot a szájából. A fárasztáskor a halunk szákolásra érett akkor, ha egy kicsit oldalra dõl, és látszólag nem produkál kirohanásokat. Ilyenkor azért még erõre kaphat, ezért ne siettessük a kiemelést. A szákolás mindig fej felõl történik, sosem a szákot toljuk a halhoz, hanem a halat húzzuk a vízbe merített szák fölé, mikor a szák öblében van a hal óvatosan kicsúsztatjuk a partra. Jól viseli a rabságot, a szájába akasztott szájbilinccsel akár napokig is élve tartható.

Amennyiben a horog túl mélyre akadt, a hal vérzik, kár próbálkozni a felbilincseléssel, azonnal üssük fejbe a csukát és csavarjuk be egy ruhába, így akár néhány órán át is friss marad. Nyári idõszakban a megölt csukát belezzük ki, és akasszuk ki hûvös helyre, majd csavarjuk be nedves ruhába.