Teste nyúlánk, oldalról alig lapított, feje hosszúkás, szeme nagy. Szája mélyen hasított és csúcsba nyíló, szájában számos apró fog van, ezek közül kiemelkedik két pár hosszabb ebfoga, lényegében ez különbözteti meg leginkább kisebb testű rokonától a kősüllőtől. Színe a hátán zöldesszürke, oldalt ezüstszürkés, hasa fehér. Testét apró erősen bőrbenőtt pikkelyek borítják. Oldalait 6-8 halvány testre merőleges oldalfolt tarkítja. Hátúszója két részből áll, az elsőnek kemények hegyesek a sugarai, a második lágysugarú úszó.

Ívása március-április hónapokban történik, ikráit a fák vízbenyúló gyökérzetére rakja, amelyet a hím kikelésig őriz. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, az ívó terület hiánya miatt, ott süllőbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy megfelelő ívó helyet biztosítsanak a süllők számára. A Balatonon előnevelt ivadékokat is kihelyeznek, így fenntartva a híres állományt. Sokszor előfordul, hogy ívása kedvezőtlen víz és hőmérsékleti viszonyok miatt elhúzódik, ami jelentős kárt tehet a leendő állományban, hiszen az akkor már leívott keszegek ivadékai "kinőnek" a süllő szájából.

Táplálkozás: Az ikrából kikelő lárva először apró planktonikus állatokkal (Rotatoria, Daphnia Magna, Diatomus), később áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására, csak néhány cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra, de felnőtt korában is előfordul gyakran, hogy csigákat, kagylókat is fogyaszt nem csak halakat. A halak közül kedveli a nyújtott testű ezüstös csillogás fajokat, szűk garatnyílásán ezek csúsznak le leginkább. A sügérféléket sem veti meg, nem okoz gondot neki a tüskés hátúszó.

A süllő folyó és állóvizeinkben egyaránt megtalálható. Szereti a kemény medrű vízrészeket, az iszapos részeket kerüli, mivel kevesebb az oxigén. Mindig búvóhelyet keres magának, ahová beállhat és innen csap le áldozatára. Szabályozatlan folyóvizeken búvóhelyet jelenthet egy alámosott partszakasz, a fák gyökereinek kusza halmaza, vízbedőlt fák, elsüllyedt hajóroncsok. Szabályozott folyóvizeken a partbiztosító kőrézsűk, ruganyok, gátak, sarkantyúk jelentik a megfelelő búvóhelyet a süllő számára. Gyakran a vízbenyúló stégek alatt keres menedéket. Vízerőművek oxigén dús alvizén is előszeretettel tanyázik, itt nappal is állandóan mozog, hajtja a kishal rajokat. Megtalálható még teljesen akadálymentes vízrészeken is, itt gyakran csak beáll a meder egyenetlenségeibe, sokszor a medertöréseknél meglepően szép zsákmányra tehetünk szert. Folyótorkolatok, befolyók is kedvelt tartózkodási helyei. Állóvizeken kerüli az iszap lerakódásos részeket, állandóan követi a kishal rajokat, nádtisztásokon, vízinövények között, elsüllyedt fák tövében tanyázik, főleg többedmagával. Tehát ahol fogtunk egy süllőt, ott számíthatunk akár további kapásokra is. Nappali órákban a süllőt a fenék közelében, éjszaka közvetlenül a felszín alatt keressük.

Ha először egy röpke pillantást vetünk a halra, pontosabban a szemére, nyilvánvalónak látszik, hogy a süllő elsősorban a szürkület óráiban szerzi zsákmányát. Ezért horgászatára a késő esti, illetve a kora reggeli órák a legalkalmasabbak, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nappal nem érdemes horgászni rá, hiszen vízterület, időjárás, vízjárás függő a süllő kapókedve. Vízállásváltozásra az összes hazai halfajaink közül a süllő reagál talán a legérzékenyebben, a tisztuló vizet szereti a legjobban, sőt áradás előtt (úgynevezett pezsdüléskor) is megtartja kapókedvét, szennyes, koszos áradásnál viszont nem nagyon vesz magához táplálékot. Az időjárás változás is befolyásolja kapókedvét, borongós csepergős időben akár a déli órákban is számíthatunk a kapására, ilyenkor is aktív, holdvilágos éjszakákon is gyakori süllókapásokra számíthatunk. Örökérvényű szabály süllőzésnél is: ha rabolni látjuk a ragadozót az már tulajdonképpen fél siker, zsákmány csak akkor lesz a halból, ha megfelelő felszerelést, csalit alkalmazunk.

Süllőre többféle módszerrel is horgászhatunk, ezért méltán népszerű halfajta egész Európában. A legelterjedtebb módszer a fenekezés, amikor a csalihalat közvetlenül a fenék fölött kínáljuk fel. Folyóvizeken érdemes laposabb ólmot használni, mert a sodrás könnyen elviheti a szerelékünket.Ha azt akarjuk elérni, hogy a csali kicsit eltávolodjon a vízfenéktől, érdemes könnyített szereléket alkalmazni, amely lehet tirolifás szerelék, könnyített súly, oly módon, hogy egy műanyag hajlékony csövet az egyik oldalán egy műanyag dugóval, a másik oldalán pedig ólommal dugaszoljuk el légmentesen. Mivel a levegő bezárva marad a csőben, ezért a cső vége, mint egy keljfeljancsi módjára eltávolodik a vízfenéktől, megemeli a szereléket), ezzel a módszerrel elsősorban akadályban gazdag, illetve kissé iszapos medrű vizekben horgászhatunk. A másik megoldás, hogy a főzsinórra felfűzve a horogelőke és az ólom közé beiktatunk egy megfelelő méretűre vágott parafa dugót, ez is kicsit megemeli a szereléket (főleg a Balatonon népszerű).

Tartásokon, akadályos területeken alkalmazhatjuk az úszós módszert, csak és kizárólag rövid dobásoknál, legcélszerűbb a csónak használata. Az úszós süllőzésnél nincs szükség olyan erős szerelékre, mint a csukánál leírtakban, csak indokolt esetben pl. nagyobb halakat sejtünk, nagyon akadós a horgászhely. Acélelőkére sincs szükség, helyette inkább alkalmazzunk kevlárszálat, ugyanolyan harapás biztos, de viszont megfelelően lágy. Egyaránt használhatjuk a lefenekezett és a szabadon úsztatott úszós módszert.

Van olyan horgász, aki szereti megkeresni a süllőt, nekik a kedvenc módszerük a pergetés. A süllőt mindig valamilyen takarás mellett keressük, ezért a műcsalit is próbáljuk meg így dobni. A pergetésnek is számtalan fajtája lehet, érdemes megpróbálni, főleg nagyobb süllőkben bővelkedő vizekben az élettelen csalihallal való pergetést. Amelyet úgy használunk, hogy fűzőtű segítségével a csalihalat felfűzzük a zsinórra úgy, hogy a horog csak egy kicsit álljon ki a testéből. A zsinór másik végét a főzsinórra kötjük, amire ezelőtt felfűztünk egy propellert és egy kisebb gömbólmot, ami a dobáshoz szükséges súlyt szolgáltatja. Érdemes forgókapcsot a főzsinór és az előke közé beiktatni, mert így elkerülhetjük a zsinórcsavarodást. Ha jól vezetjük a kishalunk bukdácsolva, pörögve kelti fel a ragadozó figyelmét. A műcsalis horgászatnál a spinnerezés, woblerezés, twisterezés, gumihalazás jöhet szóba, a süllő ritkán kap támolygó villantóra, inkább csak a gyors mozgásúakat szereti.

Az egyik nagyon népszerű módszer a süllő horgászok körében a mártogatás, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a bedobott szereléket lassú emeléssel- süllyesztéssel kell bevontatni, úgy hogy a csalihal mindig süllyesztéskor feneket érjen. Sokszor hatékonyabb módszer, mint a fenekezés, vagy a pergetés, óriási előnye, hogy nagy területeket horgászhatunk végig. A súly lehet ólom, de sok helyen csavaranyát, csavart, sőt gumigyűrűbe hurkolt követ használnak, azért mert eléggé elakadós módszer ez, tehát ha leszakad a szerelék, akkor se bánkódjunk, hanem szereljünk újra, mert a süllők szeretik a búvóhelyeket. Sok esetben az ólom éppen e miatt drága, és még ráadásul környezetszennyező is.

Fenekező horgászathoz válasszunk 3 m körüli horgászbotot 30-60 g dobósúllyal, és B akciós horgászbotot. Az orsó 40-es kapacitású, a zsinór max. 0,30 mm átmérőjű, de ha a Balatonon és valamely nagyobb állóvizünkön horgászunk érdemes megkockáztatni a vékonyabb zsinórt 0,20 mm-ig. Úszózáshoz tartásban 3,5 m-es 40-80 g dobósúlyú B akciós gerinces botot alkalmazzunk, az orsó 40-es kategóriájú, a zsinór 0,30-as legyen. Pergetésre 2,70-3,00 m hosszú 20-40 g dobósúlyú horgászbotot használjunk, 40-es kapacitású, megbízható fékrendszerű és legalább 3 golyóscsapággyal rendelkező orsót használjunk. A zsinór itt lehet 0.20-0,25 mm-es jó minoségű kopásálló zsinór, a márka tekintetében az legyen a mérvadó, hogy minél lágyabb és kopásállóbb legyen. Mártogatáshoz 3,5-4,00 m hosszú, 15-30 g dobósúlyú érzékeny spiccű botot használjunk, sok horgász a match botot használja eredménnyel, főleg esős időben célszerű az alkalmazása, mert a zsinór bevontatáskor nem tapad a bothoz, és a kapást is könnyebb így érzékelni.

Süllőzésre, ha élőhallal horgászunk, egy fontos szempontot figyelembe kell venni, ez pedig a csalihal mérete. Ugyanis a süllőnek nincs akkora szája, mint a csukának, így nem képes elnyelni egy átlagos süllő egy 10 cm-nél nagyobb csalihalat. A kishalak közül is a hosszúkásabbakat részesíti előnyben. A hal fajtája is döntő fontosságú lehet, a szivárványos ökle áll az első helyen a második a küsz, követi a kisebb bodorka, vörösszárnyú keszeg, sügér, naphal apróbb példányai.

Sokan horgásznak élettelen csalihallal, itt is figyelembe kell venni, hogy semmi esetre se legyen hosszabb 5-7 cm-nél. Előszeretettel alkalmazzák főleg a Balatonon a "megtaposott halat", amelyet a horogra való feltűzés előtt szabályosan laposra tapossák, ezáltal a kishalnak az összes tartóváza eltörik, és a vízben lágyabb himbálózva mozog, így kelti fel a ragadozók figyelmét.

A halszelet is bevált csali, ha a csalihalaink közül csak nagyobbacskák vannak, akkor készítsünk belőle halszeletet, gyakran fogósabb, mint az élő csalihal, mert a süllő kitűnő íz érzékelő képességét célozza meg.

Élő csalik közül a süllő kaphat gilisztára, de nem ez a fő csalija.
Műcsalik közül a kisméretű körforgókat alkalmazhatjuk villantós horgászathoz. Twisterek közül 5-7 g-osakat használjuk, sárga fluor sárga vagy fehér farok résszel. Gumihalas horgászatnál a műcsalink legyen 5-10 cm-es, itt is világos színűt alkalmazzunk. Woblerezésnél J-9-S, J-9-GFR, J-9-SFC, CDJ-9-Gfr, CDJ-9-SFC, SSR-7-S, SSR-7-CW jelzésű rapala woblerekkel érdemes próbálkozni.

A süllő fárasztása abból ál, hogy fel kell tornászni a mélyebb vízrétegekből, nagyobb példányainak fárasztása rendkívüli horgásztudást, tapasztalatot igényel, a kissebbje az első kirohanás után rendszerint megadja magát. A szákolásnál oda kell figyelni, főleg ha a horog a csontos szájpadlásba akadt, ilyenkor semmi esetre se erőltessük, inkább hagyjuk, hogy néhányszor visszaperdüljön a mélybe, természetesen a zsinórt tartsuk mindig feszesen. A szákolás csak akkor eredményes, ha a süllő kissé oldalára dőlve hagyja magát vezetni, mindig fej felől merítsünk. Bátrabb horgásztársaink kézzel is kiemelhetik a halat, itt fokozottan érvényes, hogy csak a teljesen kifáradt halat emeljük ki, ugyanis a hátúszó kemény tüskéi, és a kopoltyú éles fedőlemezei sérülést okozhatnak. A süllő élve tartása kényes feladat, amennyiben halunk vérzik, komolyabban megsérült a horogtól, kár bilincsre fűzni, azonnal öljük meg és száraz ruhába csavarjuk be. Amennyiben zsákmányunk látszólag életképes, hosszú kötélre fűzve engedjük a mélybe.